Liska Zoltán

A Barotai családban 9 gyermek született, Kispest-Wekerletelepen nevelődtünk. két kisgyermeket pici korában szólított magához a Teremtő, a többi hét a családi otthonban nevelődtünk. Édesapánk egy vasutas keresetéből éltünk, mert Édesanyánk szinte évenként hozott a világra ujabb testvért. A 30-as és 40-es években a mult évszázadban sajátségos családi otthont alakított édesanyánk, ahol az egymáshoz való alkalmazkodást, a vallásos lelkületet szinte az anyatejjel szívtuk magunkba. 4 fiu és 3 lány volt a gyermekek száma. A legidősebb fiu György a budapesti Piaristák gimnáziumába került. És onnan 2-ik évben beiratta édesanyánk a Széchenyi gimnáziumba, mert megtudta, hogy ott van egy remek hittanár: Liska Zoltán atya. Azután a következő fiúk is odakerültek a keze alá. Miatta ültem a klaviatura mellé, mert egyik iskolatársam kérte, hogy sorolljam a jó papok közé az Atyát, Nagyon megörültem, hogy most 80 évemmel a hátam mögött el tudom mondani írásban, az áldott emlékű hittanárunkról azt, amit tapasztaltunk az ő közelében. A családunkból a 4 fiu küzül 3 fiu pap lett. Ebből az állami gimnáziumból 25 diákot ajándékozott meg Jézus a papi hivatással. Ezek után nem kell sokat magyaráznom, milyen hatással volt a diákokra Liska atya személye. A mindenkori keresztény életre nevelt bennünket. Többeket lebeszél arról, hogy pap legyen, mert éles szemével észrevette, hogy más hivatást szánt nekik a jó Isten. De akik keze alól papok lettünk, vittük magunkkal Őt, aki példaképünk volt és maradt. 1948-ig engedték hittanárként működni. Az állam eltiltotta az ifjúságtól. Ekkor Mindszenty biboros értékelve a nagy nevelőnek múltját, kinevezte a papi hivatások gondozásának műve igazgatójának. És a Vártemplom káplánjaként a Lant u. 2 . sz alatt édesanyjával élt. Odajártunk, mert ráéreztünk arra, hogy szeret bennünket, és javunkat akarja. Tiszta, becsületes, életre nevelt bennünket. Pedig számonkérte a tanulást, a szülők iránti magatartást, a beszéd fegyelmezettségét. Csak egy emlékezetes eseményt irok le. I. gimnazisták voltunk, amikor a folyosón sétálva az atya meghallotta egyik fiúnak elejtett szavát. A csúnya beszédet és a hazugságot mindig keményen büntette. A fiu kétértelmű viccet mondott, és azon minketten a társával nevettek. - A következő hittanórán kihivta az óra kezdetén elmondott imádság után a katedrához. "Mit mondtál a társadnak a folyósón?" - A fiu hallgat. - Az Atya csak annyit mondott: "Ugye olyan rondát mondtál, amit most a többiek előtt nem mersz kimondani?" - A fiu hallgat. Atya: Az ilyen bezédért mit érdemelsz? - "Két botot - váladszolta. Atya: "Elvállalod?" - A fiu ránézett a botra, és megrázta a fejét. - Atya: Jó! Akkor menj a helyedre. Két lépés után visszafodult, és lehajolt a két botutésre. - Megcsíphette a bot, és könnyezett egész óra végéig. Óra végi ima után az Atya odament a fiuhoz, és rátette a kezét a vállára és megkérdezte: Szereted-e az Atyát? - A fiu felnézett könnyes szemekkel az Atyára: "Igen". - Atya: És akkor is szeretsz, amikor méltó büntetést kapsz? - Fiú: Akkor nem, de aztán megint. Ez a történet megmaradt bennem, mert jelen voltam. Következetes volt a nevelésben, igazságos a bűntetéskor, és a mindenkori szeretet vezette a pedagógiában. Lejegyezte: Barotai Imre

Nevelő- és lekiatyánk méltatása egy diáktársamtól:

Dr. Tóth Ferenc széchenyista öregdiák megemlékezése Liska Zoltán Atyáról

 A legnagyobb magyar, Gróf Széchenyi István nevét viselő egykori állami gimnáziumunknak számos kiváló tanára volt. Közülük is kiemelkedett nevelési eredményeivel hittan tanárunk, akit Atyának szólítottunk. Eleinte csak az Ő kívánságára, bátorítására, később egyre inkább szívből jövően. Nemcsak tanárunk volt, hanem lelkiatyánk és támaszunk is, diákéletünk problémáiban, ügyes-bajos dolgainkban. A kamaszvilág érzelmi viharaiban biztos kézzel kormányzott bennünket. Évente végiglátogatta mintegy kétszáz diákunk otthonát, hogy megismerje szüleinket, otthonunkat, nehézségeinket. Ezen a módon alaposabban tudta felmérni az ifjú gimnazistának, a jövő értelmiségének hiányosságait, hogy hatékonyabb módot ajánlhasson ezek pótlására. Kisebb kereseti lehetőségeket szerzett azoknak, akik erre rászorultak.

            1937-től 1948-ig tevékenykedett iskolánkban. Innen sok fiatalember indult el az egyházi oltár felé vezető úton. A kegyelem közvetítésében nyilván vezető szerepe volt. Olyan lelki gyermeke is akadt, akit lebeszélt erről a pályáról, mert az Ő többéves elemzése szerint, más elhivatottságot vélt felfedezni benne.

            E gimnázium tanulóinak nagy hányada polgári családok gyermeke volt. Gondja volt Neki és a többi tanár úrnak arra is, hogy e fiúk elsajátíthassák az értelmiségi vezetőktől elvárt magatartást és ismereteket. Például diákszínjátékokat rendezett, hogy megszokjuk „az ezerfejű cézárt”, a tömegek előtti szereplést, leküzdjük a lámpalázat, gyakoroljuk a retorika elemeit.

            Nekünk, városi gyerekeknek cserkészcsapatot szervezett, hogy mi is megismerhessük az erdők, mezők szépségeit, gyakorolhassuk a váratlan nehézségek leküzdését, majd élvezzük a siker örömét. A jövő vezetőjének a váratlan eseményeket pánikmentesen kell elviselnie, majd elhárításukhoz hideg fejjel kell módot találnia. A somogyi erdő közepén felvert sátortáborban is elvárta, hogy ebédhez ne meztelen felsőtesttel, hanem ingben üljünk le. Tartást adott! Az esti tábortűznél lelkesen énekeltük népünk szép dalait, táncoltuk táncait. Ő hívta fel figyelmünket a gregorián dallamok lid, frig, stb. skáláira, ezek eltérésére a korunkban szokásos dur és moll szerkezetekkel szemben. Ezzel is ajtót nyitott a zene csodájára.

            Szelíd módszereivel elérte, hogy a mi iskolánkban ismeretlen volt a tisztátalan beszéd és viccelődés. A más iskolákból hozzánk átkerült fiúkat mi, diákok szoktattuk le az ilyen stílusról. Tánciskolát szervezett, hogy elsajátítsuk a helyes viselkedést a lányokkal. A tiszta férfiúság szellemében elvárta, hogy a nőkben elsősorban a leendő édesanyákat láthassuk és tiszteljük, segítve, védve őket.

            A tornateremben Vele együtt recitáltuk a szentmise latin szövegét, a consecratio mondatainak kivételével. Átéltük ezen imák lelkiségét, szépségét. Hittanoktatása megismertette velünk egyházunk dogmáit és etikai elveit. Megtanultuk, hogy egy téma tárgyalását a fogalmak meghatározásával kell kezdenünk, a tételek kimondásával kell folytatnunk, majd logikus gondolatmenettel azt bebizonyítanunk, a már definiált fogalmak következetes alkalmazásával. Ez szöges ellentétben áll a ma oly gyakran olvasható következetlenségekkel, fogalomcsúsztatásokkal, logikai bakugrásokkal. Módszere begyakorlása hasznosnak bizonyult az egyetemi tanulmányainkban és a tudományos kutatómunkáinkban egyaránt. Mindezek mellett úgy vélem, hogy Ő a skolasztikus módszer és az anatéma fenyegetése helyett, inkább a misztika szívhez szóló kapcsolatteremtésével, személyes példamutatásával érte el a tanári és nevelői sikereit.

            Az elnyomás éveinek előkészítői 1948-ban megelégelték, hogy annyian választották az egyházi pályát egy állami gimnázium tanulói közül, és elhelyeztették az Atyát. Jóval később az iskolánkat is megszüntették. Talán ezért mert innen a sok gerinces, elveihez hűséges „civil” értelmiségi került ki. A széchenyista szellemre jellemző, hogy nemcsak római katolikus, hanem több protestáns, görögkeleti és zsidó iskolatársunk, felebarátunk is az oltár szolgálatát, lelkek vezetését választotta élethivatásául.

            Atyát új helyén, a Várnegyedben is felkerestük, ahol várkáplánként is tevékenykedett. Ott is megtalálta az utat az ifjú lelkekhez. Több ismerőstől is úgy tudom, hogy papi hivatása tudatosításában jelentős szerepe volt Atyának ebben az életszakaszában is. Ekkor már államosították az egyházi iskolákat, és megszüntették az iskolai hitoktatást. Atyát rendszeresen zaklatták tevékenységéért az erre a célra szervezett hatóságok. Mégis, közülünk többeknek továbbra is lelki vezetője maradt. Sokan elmondhatjuk: Ő képviselte az Anyaszentegyházat házasságkötésünkön, Ő keresztelte gyermekeinket.

            Pappá szentelése (1932) és 1937 között Nagymaroson volt káplán. Az akkori fiatalok több évtized távlatából is megilletődött hangon, hálás szívvel emlékeznek róla, a lelkükben hagyott mély nyomokról tanúskodva.

            1965-től Zebegényben tevékenykedett plébánosként. Elvitte ide idős és beteg édesanyját is, akit fiúi szeretettel gondozott. Első sikeres agyműtétje után, tréfásan „agyafúrt plébános”-nak nevezte magát. Állapota rosszabbodása miatt szükséges újabb műtétre már nem kerülhetett sor, mert a betegek szentségével megerősítve, a műtőasztalon adta vissza lelkét Teremtőnknek, operáció megkezdése előtti percekben. A Mindenható megkímélte a nagyszerű embert a további szenvedésektől. Halála (1971 június 15.) évfordulóján a zebegényi hívek felkeresik sírját a mai plébánosuk vezetésével.

            Talán szimbolikus jelentőségű, hogy a Rezső-téri templom, (ahol Atya 11 éven keresztül minden vasárnap diákmisét tartott), annak a neves Lechner építészdinasztia egy tagjának  az alkotása akitől Atya édesanyja származott.

            Csak a legnagyobb tisztelettel, elismeréssel tudunk szólani e nagy nevelőről, aki mesterfokon oldotta meg, virtuóz technikával minden pedagógus fő feladatát:

-         segített a tanítványokban feltárni a bennük rejlő tehetséget, talentumot;

-         megmutatta ennek helyes kamatoztatási módját;

-         élete példájával bizonyította, hogy örömforrássá tehetjük azt is, amit kötelező cselekednünk.