Kobulniczky László
Szerző: Telenkó Miklós, Sárospatak | 2010. április 11. 15:52:51
Görög Katolikus papi anekdoták.
Karosi Feri bácsi senior kanonok volt a nyíregyházi Püspökségen. 80 évesen gyakran mesélt fiatal koráról. A római zarándoklatról, katonalelkészségéről, életéről. Katonaként, amikor a fronton volt, a katonák megkérdezték tőle: - Mi lesz velünk tisztelendő úr? Ő így válaszolt: - Ha meghalok, olyan szépen fognak eltemetni, mint titeket még soha, mert ha az én pap testvéreim halálhíremet veszik, tudom, hogy olyan csodálatosan imádkoznak majd értem… Ha belegondolok máris, a mennyországban érzem magam. A görög katolikus temetési szertartásnál nem ismerek szebbet. – Milyen megnyugtató annak tudatában élni, hogy életünk végén egy szép szertartással hagyjuk itt a világot.
Dr. Palatitz Jenőt, spiri atyát fiatalon félre állította az akkori rendszer. Dámócra került. A kis vidéki faluban szellemi központot alakított ki. Nagy könyvtáráért, pedagógusi tapasztalatáért sok-sok fiatal felkereste. Vezetett rádiós szakkört, bélyeggyűjtő klubbot, tartott kozmológiai előadásokat. Messze földről felkeresték lelki tanácsaiért. Tisztán látó bölcs pap volt. Pontosan érzékelte a világban lévő visszásságokat. Ha valami rosszat hallott valakiről, nem mondott ítéletet, csak huncutul elmosolyodott, s hosszú hallgatás után ennyit szólt: - Látszani vagy lenni. – Ezt a mondatát egy életre megjegyeztem. Prédikációiban mindig felkészült volt. Egy alkalommal a tömjénről beszélt: az illatos fák, illatos könnyeiről. Az egész élete ilyen lírai volt, pedig sokat szenvedett. Félreállított pap volt élete végéig. Már több mint egy évtizede, a nyíregyházi temetőben nyugszik. Azóta itt a földön nem rehabilitálták, Istennél van.
Kobulniczky László boldogkőváraljai paróchus fiatalon megözvegyült. Laci bácsi három gyermeket nevelt. „Bizony nagyon nehéz volt”, mesélte sokszor. A megélhetéshez gazdálkodni kellett. A magányos pap gyakran járta a Zemplént, hogy makkot gyűjtsön, disznót neveljen. Egyik alkalommal a Tekerjes-völgy Dudics forrásánál pihent. A kőfalnál lehajolt, hogy vizet igyon, amikor vadászok lövése hallatszott, majd a feje felett a kőpadon, megpattant a lövedék. Máskor, ködös időben nagy viharkabátban hajlongva szedte a makkot, amikor felállt, szintén lövés hallatszott, majd a vadász érkezett meg, aki beszámolt róla, hogy egy pillanaton múlott, hogy elkapja a fegyvert a célról, mert a hajlongó papot a ködben vaddisznónak látta. Laci bácsi a gondviselésről csak ennyit mondott: - Tudni kell meghajolni, s tudni kell állni. – átvitt értelemben olyan történelmi korban élt, amikor ez a tudás számára az életet jelentette.
Az utolsó történetet édesapám magáról írta le: Történetem 1933. április 16-án, Húsvét vasárnap hajnalán kezdődött Csobádon, a görög katolikus paróchia szomszédságában. Három óra, megkondulnak a templomi harangok, jelezvén, hogy “Feltámadt Krisztus”. Ebben a pillanatban “oá, oá” – felsír egy kisfiú. A bábaasszony megfüröszti, leteszi, látja, amint elkékül. “Hagyjuk nyugodni!” Apám kezébe kap, nagyapám gyorsan befogja a lovat – a Bandit – és vágtatva visznek Halmajra a körorvoshoz. Apám kétségbeesetten kér: “Uram, hagyd meg nekünk a gyermeket! Neked adom őt, bízd ránk, hogy köztünk nőjön fel!” Előző két testvérem egy-egy napig élt. Megmaradtam. A keresztelőn apám nevét, Lajost akarták adni szüleim. “Bízzuk őt csodatevő Szent Miklósra!” – Így lett keresztnevem Miklós. Alig ötéves voltam, amikor reggelente templomba mentünk anyámmal misére. Az akkor tizennégy éves Hudopkó Teréz ministrált az oltárnál. Magához hívott és tanítgatott. Örömmel tettem, és a papot lestem, mit és hogyan csinál. Az első elemi iskola elvégzése után, amikor már a betűket ismertem, testvéreimmel és játszótársaimmal gyakran játszottunk misézést. Én a papot alakítottam. A következő eset a negyvenes években történt. A községi bíró katonákkal házról-házra járt, adományokat gyűjtött a hadseregnek. Hozzánk is bejöttek. Édesanyám fonta a fonalat, mi, gyermekek pedig misét játszottunk. Az áldozásnál tartottunk, amikor beléptek. A bíró kezdte volna jövetelük célját mondani, amikor a főhadnagy úr rászólt: “Várjon, bíró úr, itt mise folyik”, majd letérdelve kérte, hogy őt is áldoztassam meg. Teljes komolysággal megáldozott. Nagy hatással volt rám. Mint emlék, máig él bennem. Az első szentáldozásom is rendhagyó módon történt. 1940 Karácsony előtt édesanyám szólt, hogy a Főúr azt üzeni, hogy Karácsonyra megáldozhatok, készüljek fel. Édesapám elővette az imakönyvet, megjelölte az imákat, amelyeket kívülről meg kellett tanulni, megtanította, mint jelent a bűnbánat és mi az Oltáriszentség, és hogyan kell gyónni és áldozni. A paróchus úr, bár meglepődött, mikor először letérdeltem, és jeleztem, hogy először jöttem gyónni. Megkérdezte, ki jön hozzám, amikor áldozok. “Jézus” – feleltem. “Hogyan?” – kérdezte. “A kenyér és bor színeiben, ami a misében átváltozik” – feleltem. “Ez mit jelent?” – kérdezte. “Azt, hogy az már nem kenyér és bor, hanem Jézus” – mondtam. “Jöhetsz áldozni” – mondta. Így voltam hétéves koromban elsőáldozó. Hétköznaponként minden nap ministráltam. Vasárnap, amikor fel is öltöztek a ministránsok, nem tehettem, ekkor a kurátorok unokáit öltöztették be. Pedig úgy szerettem volna legalább egyszer beöltözni a ministráns ruhába!
Mennyire meghatározó a gyermekkorunk. Szeressük, vállaljuk a gyermekeket, mert ők egyszer szülők lesznek, a jövő záloga. Édesapám papként, papcsalád találkozókat szervezett. Az első alkalommal, az Aranyos-völgyben boldog emlékű Mincsik Pali bácsi garadnai esperes köszöntött minket. A megszólítás így szól: „Kedves sokféle, de hasonszőrű testvéreim…” – Így van ez. Sokfélék vagyunk, sok történettel, de mégis egy célért fáradozunk, Isten országáért.