Örömmel olvastam dr. Tóth József emlékezését Zoltán Atyáról, az üldöztetés éveinek „Zoli Bácsijáról”. Magam nem voltam széchenyista diák, más iskolában kerültem tanítványai közé. Mindenben megerősítem, amit dr. Tóth József írásában olvashatunk, őket csak néhány gondolattal tudom kiegészíteni.1941-től a Budapesti (Lónyay utcai) Református Gimnázium tanulója voltam. Az ott tanuló néhány katolikus gimnazista gyerek hitoktatását Zoltán Atya látta el óraadó hittanárként (emlékezetem szerint az 1944/45. tanév végéig).
A hitoktatás nála – ugyanúgy, mint a Széchenyi Gimnáziumban – egyben lelki gondozásunkat is jelentette. A szó szoros értelmében lelki atyánk is volt, aki egyenként törődött velünk. Nem csak „tanított”, hanem „nevelt” is minket, éppen a fejlődés idejében, amikor a legjobban rászorultunk. Rendszeresen látogatott otthonunkban, megismerkedett a szülőkkel, megbeszélte velük a szerinte szükséges teendőket. Amikor látogatásra jött, minden alkalommal megkérdezte: „Jó vagy?” Nem lehetett nem őszintén válaszolni. Akkor a következő lépés volt: „No, gyere gyónjál.” Átmentünk a másik szobába, meggyóntatott, és ellátott útravalóval.
A húsvéti készületben mi is elmentünk a Széchenyi Gimnáziumba, és részt vettünk a tornateremben általa tartott lelkigyakorlatokon és közös szentáldozáson a Rezső téri templomban. Csodálatos lelkigyakorlatos beszédeket tartott. Nem meglepő, hogy lelki gyermekei közül annyian vállalták a papi hivatást.
Fiatalon felismerte a cserkészet által kínált nevelő eszközöket. Cserkészvezető is volt. Cserkészei számára a kismarosi Morgó-patak völgyében, Kismaros közelében cserkészházat épített, ami alkalmas volt kisebb csoportok éjszakázására és együttlétére a vezetése mellett.
Az üldöztetés éveiben, amikor nagyon hamar megszüntették az iskolai hitoktatást, kinevezték „várkáplánnak” és „Zoli Bácsiként” kis csoportokban, titokban folytatta ifjúságnevelő tevékenységét, kockáztatva saját szabadságát. Korábbi lelki gyermekei, közöttük magam is, akkor már feleségemmel együtt, továbbra is felkeresték őt egy- egy beszélgetésre. Ő is meg-meglátogatott minket otthonunkban. Kérésünkre eskette, temette családtagjainkat, keresztelte gyermekeinket, élt velünk továbbra is.
Mikor már újra megelégelték áldásos működését, és Budapesttől távolabbra, Zebegénybe helyezték, valamelyest nehezült a kapcsolattartás, amihez egészségi állapotának romlása is hozzájárult. Utoljára már csak sírját tudtuk meglátogatni ott.
Örök hálával tartozom a Jó Istennek, hogy őt adta lelki atyámnak, éppen felnőtté válásom legnehezebb éveiben. Adja meg neki őt megillető méltó jutalmát az örök életben. Hazánknak, pedig sok ilyen ifjúságnevelő papot.
Requiescat in pacem!